Egy ideje már azon kattogok, hogy engedjek-e vagy se. Van aki azt mondja, igen. Van aki azt, hogy ne. Felteszem magamban a kérdést állandóan, hogy ha engedek akkor onnan nincs megállás. Ha meg nem… Akkor ott az örök kérdés, mi lett volna ha…
Szerintetek? Mit tennétek egy hasonló helyzetben?
Közben ott van az is, hogy a két gyerekemnek példát kell mutatnom. De attól, hogy anya vagyok nem nyomhatom el a nőt. Nem csak anya vagyok. És igen, jó ideje lemondok dolgokról. Az előző páromat is inkább hagytam veszni, mert a gyerekeim fontosabbak voltak. De most itt van Ő, akivel az élet több területén is megértjük egymást.
Ha átlépem a bűvös/bűnös határt akkor én leszek a rossz, a gonosz. Persze mindenhez két ember kell. De én vagyok a kísértő, aki felteszi/felteheti az I-re a pontot. Egy hete… na jó nem. Már hónapok óta ezen agyalok, csak most írtam le. Muszáj volt kiírnom magamból. Hiába a barátok és a család, mégsem tudok mindent elmondani. Talán félek attól, hogy elítélnek.
Sajnos hiába nevezzük magunkat felvilágosult, nyitott embereknek. Ez a téma mai napig tabu és bűn. Én is sokáig elítéltem azokat az ismerőseimet, akik hasonló helyzetben voltak. Igaz a mondás, hogy soha ne ítélj elsőre… Lehet, hogy holnap pont mi magunk kerülünk hasonló vagy ugyanolyan helyzetbe.
Nem tudom. Fogalmam sincs mit tegyek. Persze lehet mondani, hogy várjam meg… ha engem akar akkor kilép abból a kapcsolatból. De mi van, ha én nekem ez így jó?
Hosszas ostrom után én engedtem. Aztán vártam, hátha ő is lép majd. Pontosabban: kilép az aktuális kapcsolatából, mert nem akartam harmadik lenni – de hiába. Talán kényelmesség, talán konfliktuskerülés, talán mert sosem gondolta igazán komolyan, vagy mert meggondolta magát, esetleg a gyerkőc miatt…
Azért elgondolkodtató, hogy vajon nem ugyanaz játszódott-e le hajnalok hajnalán a feleséggel is: “nahát, mennyi közös téma, micsoda tűz, micsoda szenvedély”. Majd teltek-múltak az évek, a témák unalmassá váltak, a tűz kialudt, a szenvedély megkopott.