Hol is kezdjem… Húszas éveim közepén járok és egyedül nevelem két gyönyörű gyermekem. Nem így terveztem, senki nem így tervezi. De így alakult és ebből kihozom a legjobbat.
Valamelyik nyáron egyszer csak belém hasított, hogy lassan munkába kell állnom és a saját lábamra állni. Hát elkezdtem keresni valami tanfolyamot, amit a fennmaradó fél- egy évben elvégzek és utána munkát találjak. És sikerrel jártam 🙂 Ahogy már eddig is az idegenforgalomban gondolkodtam. Meglett a kurzus és végig csináltam, vagyis kettőt is. De az egyik szerelem volt első látásra. Minden porcikámmal azt éreztem, hogy ez az amit csinálni szeretnék…sőt akarok csinálni.
Eltelt fél év és letettem a vizsgákat, sikeresen. És eljött a perc, hogy álláshirdetéseket böngésszek. És jött egy, kettő, három. Valamikor március elején találtam egyet, elküldtem. Másfél hét sem telt el felhívtak, elbeszélgettünk. Nagyon szimpatikus volt a társaság és még a fizetés is elfogadható. Főleg úgy, hogy semmi gyakorlattal nem rendelkeztem. És egy hét se telt el mikor választ kaptam, jövő héten kezdhetek is. Másnap irány a bölcsőde, beszoktatás és egy hét múlva munka.
Imádtam, hogy végre felnőttnek éreztem magam, én küzdök meg a pénzért amiből eltarthatom a családom. Mivel gyermekeim apjával nem felhőtlen a kapcsolatunk. Olyan tipikus se veled se nélküled volt addig, de akkor minden megváltozott. Saját lábamra álltam és éreztem erős vagyok és bármire képes vagyok. És már nem reagáltam a flörtjeire, se az smsekre, se a hívásokra, csak akkor ha a gyerekek érintettek voltak benne.
Egy hete dolgoztam, mikor megismertem egy férfit, vagyis addigra már ismertem… De együtt mentünk ki egy cigire, majd ebédért. Tudtam, hogy párja van és állandóan mindenki róluk beszélt. Így nem is gondoltam rá úgy. Bár már az első pillanatban megmozdult bennem valami, mikor megláttam vagy meghallottam a hangját.
Úgy alakult pár hét után, hogy segítségére volt szükségem és onnan elindult a lavina 🙂 Segített, tanított, türelemmel és megértéssel. Bár mindenki úgy beszélt róla, mint aki nem tud tanítani, nem türelmes… Én ezt soha nem vettem észre. Eleinte csak meló miatt beszéltünk, aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy a legféltettebb fantáziáimat osztom meg vele. És ez így ment, hetekig. Vagyis igazság szerint több mint két hónapig. Sokat meséltünk egymásnak, kapcsolatokról, vágyakról és azok hiányáról. Én akkor már több mint fél éve nem voltam senkivel. Kimondottan nem fogalmazódott meg bennem addig, de akkor belém csapott a villám… Vágyom valakire, akivel megélhetem a fantáziáimat. Addig ez nem igazán jutott időm ezekre, mert két kicsi gyerek mellett a tanulás is elég volt. Nem tudom most se megmondani, hogy mit tudnék elképzelni vele. Talán mindent, de lehet csak a vágyak megélését.
De akkor egyszer csak valami megváltozott. Átjött az irodában, ahol addigra már egyedül voltam. (Azért megvallom őszintén, felhúztam egy kicsit 🙂 ) Eleinte zavarban voltunk, de egyszer csak megtört a jég és magához húzott én megcsókoltam. De ott, s akkor más nem történt. Aztán megbeszéltük, hogy ezt valamikor folytatni kellene. Aztán úgy alakult, hogy ráértem egyik délután és ő is. Persze tovább maradt bent, otthon meg azt mondta a haverokkal sörözik. És aznap átléptünk egy határt. Egy határt, amit visszacsinálni már nem lehet. De annyira vágytunk a másikra és mindent meg akartunk adni és kapni, hogy nem bírtunk ellenállni. Hosszú évek után, mindketten megkaptuk azt ami hiányzott.
Másnap mint két zavart tinédzser álltunk egymás mellett, mikor ebédért mentünk. És megfogalmazódott bennünk, hogy ez jó és még akarunk a másikból.
Nem tudom mi lesz, hogy lesz. Idő közben kiderült, hogy új pozícióba kerülök. Ahol még több kapcsolat lesz vele. De igazság szerint nem is gondolkozom olyanokon, mint régen sokszor. Nem tervezek és nem álmodozom. Minden okkal történik. Egy boldog kapcsolatba soha nem kerülhet bele egy harmadik. Nála a labda, majd az idő eldönti.
Ezeket a sorokat olvasva felteszem magamban a kérdést, hogy jó anya vagyok-e így. Milyen példát mutatok a gyermekeimnek, ha “szerető” státuszban vagyok. Összeegyeztethető? Úgy vagyok vele, hogy fiatal vagyok még ahhoz, hogy miért ne mehetnék bele. Gyerekeket nem vonom bele mindaddig, míg nem változik a helyzet.
Persze ott a másik kérdés, hogy mennyire etikus? “házinyúlra” lőni. Tudunk-e majd együtt dolgozni, ha az egyikünk azt mondja elég, vagy netalántán többet akarna? Szerintem igen, bár én csak a saját nevemben tudok beszélni. Jó együtt dolgozni, tanulni tőle és ellesni a fortélyokat. Amíg ezeket egy szinten tudjuk tartani és nem billen át semelyik se, addig nincs gond.
Egy nap, mikor beszélgettünk feltette a kérdést “hogy mit is akarok és tőle”… Én erre azt válaszoltam, hogy tudom mi a helyzet és mérlegeltem és vállalom plusz érzelmek nélkül. Erre feltett még egy kérdést… “Mi lesz, ha neki nem megy érzelmek nélkül?” – erre én csak egy sejtelmes mosollyal válaszoltam, mire ő csak annyit mondott “Akkor buktam, mi?” és ekkor megint csak ismételni tudtam magam: “Nálad a labda, te döntesz mi lesz ebből”.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: